Peter Donohoe
Angol zongoraművész, 1953-ban született Manchesterben. Tanulmányait a Royal Northern College of Music-ban valamint – Yvonne Loriod irányításával – Párizsban végezte. 1982-ben megnyerte a Moszkvai Csajkovszkij Zongoraversenyt, azóta valamennyi földrészen, a világ leghíresebb koncerttermeiben játszott. Rendszeres vendége a legnagyobb brit és európai zenekaroknak, többek között a Berlini Filharmonikusoknak, a Lipcsei Gewandhaus Zenekarnak, a Stockholmi és Rotterdami Filharmonikusoknak, a firenzei Maggio Musicálénak. Az Egyesült Államokban Los Angeles, Chicago, Pittsburgh, Detroit, Dallas és Cleveland világhírű zenekaraival lépett már fel. Számos hanglemezt készített, elnyerte a nemzetközi Liszt Ferenc Hanglemez-díjat, valamint Csajkovszkij II. zongoraversenyének felvételéért az angol Gramophone díját. A hagyományos repertoár mellett szívesen játszik a 20. század és a legmodernebb korszak zenéjéből is. Sir Simon Rattle oldalán lemezre vette Bartók mindhárom zongoraversenyét. A 2005/2006-os évadban, Sakari Oramo vezényletével, több koncertet ad a Royal Concertgebouw Zenekarral és a Birminghami Szimfonikusokkal. Nagyszabású szólósorozatot ad Oroszországban, Londonban és Bécsben. 2007-ben a Dallasi Szimfonikus Zenekarral eljátssza Csajkovszkij valamennyi zongorára és zenekarra komponált művét.

Petersen Quartett
Tagjai: Conrad Muck, Daniel Bell (hegedű), Friedemann Weigle (mélyhegedű), Henry-David Varema (gordonka). 1979-ben alapították, Berlinben, névadója a kvartett első primáriusa, Ulrike Petersen volt. Tanultak az Amadeus Vonósnégyesnél, Végh Sándornál és Thomas Brandis-nél. 1985-ben az Eviani Nemzetközi Zenei Versenyen, 1986-ban, Firenzében, 1987-ben, Münchenben nyertek első díjat. Napjainkban a vonósnégyes rendszeresen fellép Európa fontos zenei központjaiban, koncerttermeiben: Philharmonie (Berlin), Concertgebouw (Amszterdam), Wigmore Hall (London), Louvre (Párizs), valamint Brüsszelben, Rómában, Madridban, és Zürichben. A nagy fesztiválok visszatérő vendégei.
Az Egyesült Államokban (New York – Carnegie Hall, Lincoln Center – Washington, Chicago, Cleveland, Toronto, Vancouver), Dél Amerikában, Ausztráliában és a távol keleten is sikerrel mutatkoztak be. Rangos zenei szaklapok díjait nyerték el lemezfelvételeikkel (Deutscher Schallplattenpreis, 1993 és 1995; Choc de l’Année 1995, Echo Prize, 1999-ben a „Legjobb huszadik századi kamarazene felvételért”. Világhírű szólistákkal lépnek fel és rögzítenek CD-felvételeket. 2002-ben Juliane Banse énekesnővel készítettek CD-t, mely 2002-ben ismét elnyerte az Echo Díjat. Az együttes gyakran játszik kortárs zenét, több német zeneszerző is komponált számukra.

Balázs Béla – eredeti nevén Bauer Herbert – író, költő, novellista, esztéta, meseíró, teoretikus.1884. augusztus 4-én született Szegeden. 1906-ban végzett a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem, magyar-német szakán. Az Eötvös kollégiumban Kodály Zoltán szobatársa és barátja.
1905. nyarán Ocskay Kornél operaénekes mutatja be a Bartók Bélának, de kapcsolatuk elmélyítése Kodály Zoltánnak köszönhető.
„Itt volt Bartók Béla, egy hétig együtt jártunk népdalt gyűjteni. Egy 25 éves csodagyerek. Csudálatos, csendes szívósság van benne... Talán mégis több, mint egy felnőtt csodagyerek-komponista.” Balázs Béla
1908-ban költőként debütált Nagyváradon, a modern magyar líra képviselőit és híveit tömörítő Magyar Társaság tagjaként. Versei Ady Endre, Babits Mihály, Juhász Gyula, Emőd Tamás művei mellett jelennek meg a Holnap-Antológiában. Kiadásra kerül Halálesztétika című tanulmánya
is. 1909-ben mutatja be a Nemzeti Színház első darabját: a Doktor Szélpál Margitot, a drámát publikálja a Nyugat is. 1909–1910 között megírja a Kékszakállú Herceg Vára misztériumát, amely először Bárdos Artúr Színjáték című folyóiratának hasábjain jelenik meg 1910 júniusában. Majd 1912-ben a Nyugat kiadásában lát napvilágot a Misztériumok című Balázs-kötetben. Művéből 1911- ben Bartók Béla – később világhírűvé vált – operát komponált, Kodály Zoltán öt évvel később dal formájában írta meg.
1911. Balázs Béla így ír Bartókról:
„Hihetetlen, varázsos méltóság és előkelőség van benne, a bőrét le lehetne húzni, de akaratlan méltóságát nem. A zseni legokosabb, legromantikusabb fogalmazásban... Egy hátizsákkal és 10 szivarskatulával utazik... Órákig elül egy piszkos gödör partján,... vízibogarakra halászik... Egy óráig vizsgálja, aztán visszaviszi vigyázva a fűbe... Megtanított a csillagképek és csillagok nevére... közben a Kékszakállú hangszerelésén dolgozott 6-8 órát.”

Bár 1918-ban két kötete is megjelenik – Hét mese, Kalandok és fi gurák –, bemutatják újra a Kékszakállú herceg várát, a hazai siker mégis rövidéletű. 1919-es évben Bécsbe emigrál, az emigráns sajtóban – Bécsi Magyar Újság együtt – és osztrák lapokban publikál. Színházi munkái mellett érdeklődése a fi lmművészet felé fordul. 1921-től ír forgatókönyveket, 1924-ben jelenik meg világhírű fi lmesztétikája: A látható ember, melyet Berlinbe költözése után másik fontos fil-melméleti munkája, A fi lm szelleme (1927) követ. 1931-től Moszkvában él, sokirányú színház- és fi lmművészeti tevékenységet folytat. 1945 nyarán hazatér. Tanít a Színházművészeti Főiskolán, a Filmtudományi Intézet vezetője, s ekkor írja meg az egyik legnagyszerűbb magyar film, a Valahol Európában forgatókönyvét. 1949. március 15-én Kossuth-díjjal tüntetik ki. Ez év augusztusában meghal.

Szép Ernő előbb népszerű költő volt, azután divatos színpadi szerző lett, regényei irodalmi szenzációknak számítottak, azután egy időre szinte teljesen megfeledkeztünk róla, és mostanában éppen újra felfedezzük mint a modern, abszurd irodalom hazai előfutárát. Ady Endre egyik legjobb barátja volt, de ugyanúgy tartozott Molnár Ferenc legszűkebb baráti körébe is.
Versei ugyanúgy kaptak helyet a legkomolyabb antológiákban, mint a kabarék színpadán. Ő maga pedig rendkívül szerény modorú, kis termetű, sovány ember volt, aki félszeg mosollyal mondta el ironikus véleményeit az emberekről és az eseményekről. Aki ismerte, szerette, mindenki nagyra becsülte, de azért senki sem vette egészen komolyan. Fura gesztusait anekdotákként mesélgették. Például amikor katonaidejét leszolgálva, az osztrák—magyar közös hadsereg tisztjévé avatták, akkor szokásos volt, hogy az új tisztek valamiféle — lehetőleg német — jelmondatot véssenek kardjuk pengéjébe. Szép Ernő hadnagy úr pedig a liberalizmus közismert, de nagyon nem harcias jelszavát vésette a kardra: „Leben und leben lassen!” (Élni és másokat is élni hagyni.) Egész költészete is az emberszeretet jegyében, kissé érzelmesnek, kissé furcsának, egyszerre könnyesnek és mosolygósnak alakult. Sohasem volt igazi ellensége, üldözöttként még üldözőit is igyekezett megérteni, és üldözői sem gyűlölték személye szerint. De valójában nem tartozott senkihez, és magányos jelenség irodalmunkban.
Mindenekelőtt költő; költő akkor is, amikor prózát ír, és akkor is, amikor drámákat fogalmaz. Megértő és megbocsátó lírája áthatja nemegyszer kritikai szándékú írásait is. Jól látja, mit kell bírálni, de a bűnösökre sem tud haragudni.
Elbeszéléseinek és hírlapi tárcáinak legnagyobb része személyes emlékezés. A falusi és vidéki városi gyermekkor, a diákévek csínjei és nagy felismerései, majd a budapesti kávéházak és szerkesztőségek életének furcsaságai, a külföldi utak benyomásai impresszionista-lírai színezetet adnak ezeknek a prózai, gyakran igen ritmikus prózai írásoknak.
Regényei a lírai hangvételű elbeszélő próza jelentékeny alkotásai. Legfontosabb regénye a Lila ákác. Többek közt Szép Ernő népi fogantatású hangvétele és nem egy írásának témabeli nagyvárosiassága is jelzi, mennyire álellentét volt a később szított ellentét népi és urbánus között.
Szép Ernő irodalmi munkásságának azonban a versnél és prózánál nem csekélyebb jelentőségű területe a színpad. Voltak évek, amikor legdivatosabb drámaíróink közt tartották nyilván.
Hamar lett otthonos a kabarék színpadán. Furcsa témájú és váratlan fordulatú egyfelvonásosait akkoriban csak mint mulatságos ötleteket vették tudomásul. Manapság ezekben látjuk az abszurd irodalom hazai kezdeteit. A polgári élet egyre fokozódóbb képtelenségei formálódtak itt groteszk játékokká. Talán maga Szép Ernő sem érezte, hogy ezekben a jelenetekben foglal el legkritikusabb magatartást kora fokozódó embertelenségével szemben.
Amikor ötvenkilenc éves korában, már régóta betegen, meghalt, az irodalmi élet alig vette tudomásul elmenetelét. Élete végén csaknem elfeledett volt, és csak az irodalom értői tudták, hogy jó költőként élt és halt meg. Körülbelül egy évtizeddel a halála után, amikor a nagyvilágban már divatos volt az az abszurditás, amely nem egy játékában hangot kapott, hirtelen újra észrevettük, milyen nagy értéke Szép Ernő a mi irodalmunknak. És amikor észrevettük benne a korai abszurdot, azt is észre kellett vennünk, hogy akkor is jó költő, amikor nem abszurd, amikor a szelíd emberség nevében egybefogja azt, ami népi, és ami városi, amikor meglátja és megbocsátja az emberi gyarlóságokat.