English





















Friss a sajtó!
Sajtószobánkban mostantól a folyamatosan megtalálhatók azok a cikkek, melyek a sajtóban a fesztiválról napvilágot láttak. A feltöltés folyamatos.
LILIOM - közönségtalálkozó
Hamburgban a nézők egy része sorokban hagyta el az előadást . Akik a 2-i vendégjátékot "kibírják", alőadás után beszélgethetnek Michael Thalheimer rendezővel.
Fotópályázat!
Fotópályázat a BÖF-ön, szép díjak!


Dorogman Hédi

Dorogman Hédi

Dorogman Hédi

Odrovics Szonja

Faludi Eszter



Vélemények a Fesztiválról ( cialis )
Tánc ( edcjm )
OFF programok ( earned income tax credit )
Színház ( lqgtq )




Judy Cassab interjú

2003-10-16 12:51:24


Telefoninterjú, Berlin - London

Mit jelentett Ön számára Ausztráliába megérkezni? Kiszakadni abból a kulturális közegből, amelyben felnőtt, és újrakezdeni mindent?

Óriási kulturális sokk volt, ugyanis az ausztrál lakásokban akkor nem lógtak festmények, sokkal inkább elterjedtek voltak a printek és a fotók. "Mi az, hogy festészet?", kérdezték sokan, "Az egy hobby, abból nem lehet megélni!"
Úgyhogy a helyzet először kétségbeejtőnek tűnt, de a helyi festők szerencsére nagyon hamar befogadtak. Volt valaki, aki egy nagyobb műteremben dolgozott, ahol hetente rajzklubbot rendezett. Ott ismerkedtem meg egy kiváló ukrán festővel, valamint Rapotekkel, a jugoszláv művésszel, és persze Orbán Dezsővel, akinek a nevét már Budapestről ismertem...

Az ő portréja látható a kiállításon is...Egy másik portré Maria Gazzard szobrászművészt ábrázolja. Mi ennek a képnek a története?

Én nemcsak rendelésre festettem portrét, hanem finomítani szeretettem volna a technikámat. Úgyhogy megkértem írókat, költőket, színészeket és festőket, hogy üljenek nekem modellt. Maria Gazzardot a szobraival együtt festettem meg. Úgy hívom ezt a képet, hogy Maria Gazzard in the Landscape of her Pots ("Maria Gazzard az edényei környezetében"). Ezek az edények ugyanis a sivatagi tájképeimre emlékztettek...

Magyarországon elég komoly akadémiai képzésben volt része. Bernáth Aurél növendéke volt, és a szentendrei művészek körében dolgozott...

Igen, nyaranta voltam a szentendreiek közelében. Minden nyáron 3 hónapot töltöttem ott. Ott volt Kmetty, aki jó barátom lett, Czóbel, aki le is festett. Ez a kép ott lóg Sydneyben, nem mintha hasonlítana rám, de a modell mindenesetre én voltam. Ott volt Barcsay is... Bernáth érdekes módon nagyon absztraktellenes volt! Akkoriban még Bonnard és Vuillard, Beckmann, Klimt és Schiele voltak számomra mérvadók, festőként velük nőttem fel...

Meséljen az ausztrál kezdetekről!

Volt egy ajánlólevelem, amivel elmentem Ausztrália egyik leggazdagabb emberéhez, aki egy előkelő áruházlánc tulajdonosa volt. Felajánlottam neki, hogy megfestem a portréját. Nagyon kedvesen meghallgatott, és ígérte, hogy hamarosan keresni fog. Biztos voltam benne, hogy sosem fog hívni. Visszatértem a lakásunkra, a férjemmel és két fiúnkkal amolyan panziófélében laktunk, négyen voltunk egy szobában, nyolc asszonnyal főztem egy gáztűzhelyen. Szóval nem volt valami gyönyörű! Másnap csörgött a telefon, leendő ügyfelem volt az. Azt mondta, hogy nagyon örülne, ha megfesteném a felesége portréját és hogy elküldi értem a fiát. Megjelent egy Rolls Roys, ami olyan hosszú volt, mint az utca maga. Akkor láttam, hogy Ausztráliában igenis van kultúra. Volt a lakásukban számos műalkotás, Paul Klee és régi mesterek művei... Nemsokkal ezután bejutottam egy galériába. Akkoriban egyetlen kommerciális galéria működött Sydney-ben, a Macquaire Galleries. Ott kezdtem az ausztrál pályafutásom. 1955-ben a Perth Prize mellett megnyertem a Women´s Weekly Prize-t, ami 500 Fontot jelentett. Óriási összeg akkoriban! A férjem, aki küszködött, mert vegyészmérnökként nem talált állást, rögtön azt mondta, hogy ez a pénz az én úti tartalékom lesz. Egy évre rá megint megnyertem ugyanezt a díjat. Mondanom sem kell, hogy majdnem idegösszeroppanást kaptam az izgalomtól! A férjem meg szidott, és elküldött világot látni. Azt mondta, hogy ő majd otthon marad a két kisgyerekkel...

És merre vitte az útja?

Elmentem Angliába, ahol egyik megbízás hozta a másikat. Lefestettem az akkori angol pénzügyminisztert, majd az ellenzék vezérét. Ez utóbbi munka került aztán be a munkáim közül elsőként a National Portrait Gallery-be Londonban. Egyszóval elindult a hólabda... Akit az ember lefest, az baráttá válik, hiszen olyan intim beszélgetések folynak, mialatt az ember keresi a lelket a felszín mögött! És ezt mindenki szereti, azt hiszem különösképp a televízió óta és a cocktail-partyk óta, amióta az ún. short attention span uralkodik. Minden olyan sietve zajlik, és nemigen van, akit érdekelne egy másik élettörténete, kivéve a pszichiátert.

Hogyan készül egy portré? Beszélgetés előzi meg, vagy a festés közben zajlik?

Ez egy hosszú mese... Először úgy festettem portrét, mint egy poszt-impresszionista. Amikor elkezdett érdekelni az absztrakt, a 60-as években, akkor megváltozott a kézírásom, hogy úgy mondjam. Elkezdtem gyűrni az alapozatlan vásznat, és az akril-festékkel kísérleteztem. Nagyon vékonyan vittem föl az akrilt a gyűrött vászonra, amit ezután kivasaltam. Ebből nagyon érdekes textúra adódott, ami az enyém volt. Szerencsém volt, rábukkantam. Hisz ez olyan, mint az ember kézírása. Erre a felületre került rá a portré, a festészetem megismerhetővé vált! Az volt a legfontosabb törekvésem, hogy a portrét, ami visszamaradt valahol a 18. században - különösképpen Angliában -, behozzam a 20. századba. Persze Cézanne-ból indultam ki, akinél a negatív forma ugyanolyan fontos volt, mint a pozitív, és miután ő a negatívot is előre hozta, a kép tere nagyon szűkké, lapossá vált. Én ezt a portréval úgy próbáltam megoldani, hogy ahol az árnyék volt, ott az árnyékot világosabbra festettem, mint amilyen valóban volt, ahol pedig a fény volt, ott egy kicsit kevésbé világosra festettem, mint amilyen a valóságban volt. Úgyhogy kialakult egy ritmus, sötét-világos, sötét-világos, sötét-világos, ami teljesen más volt, mint a hagyományos chiaro-scuro, amelyik egy harmadik dimenziót próbált becsalni egy kétdimenziós vászonra.

Beszéljünk egy kicsit a sivatagi képekről.

100 km-re Alice Springs-től van egy völgy, amit úgy hívnak, hogy Rainbow Valley (Szivárvány völgy). Amikor ott sétáltam, az olyan volt, mintha százezer kis Henry Moore-szobor lenne elszórva a térben. Csodálatos! Amikor először voltam az ausztrál sivatagban, azt mondtam, hogy "most már értem, hogy miért kellett Ausztráliába költöznünk!" Olyan spirituális az a táj. Geológialag a legősibb föld a világon. A formák különlegesek és a színek különlegesek. Ha az ember órákig megy autóval egy narancssárga tájban, akkor természetes, hogy lilának lát bármit, ami megjelenik a szeme előtt. Például egy lovas figurát. Majdnem minden évben elmegyek oda. A skicceimből és a fényképeimből otthon aztán olaj/vászon nagyításokat készítek... Egyszer feküdtem a földön, mert már nagyon fáradt voltam. Körülnéztem, és láttam, hogy előttem hegyek, mellettem hegyek, a hátam mögött hegyek, és hirtelen lett egy meglátásom. Miért kell nekem egy ponton állni és a messzi tájat ábrázolni? Miért nem lehetek én a táj közepe? Erre aztán elkezdtem a vásznat forgatni, festettem a baloldali látványt, azt, ami a hátam mögött volt, és közben forgattam a vásznat. A kép közepe üres maradt. Ezeknek a képeknek aztán a Circumvision (" Körbenlátás ") nevet adtam... Az ausztrál fény teljesen más, mint az európai. Nekem mindig várnom kell Rainbow Valley-ben a délutáni órákig, akkor ugyanis oldalról lövöldöz a nap. Magas dráma zajlik olyankor, amelyben az árnyékok bársonyfeketék...

(2003. szeptember)

Kapcsolódó program
Judy Cassab Szivárvány Völgyében, a hely szelleme A programról van cikk

  2003. Budapesti Fesztiválközpont Kht. Minden jog fenntartva.

english magyar