Ez a rendezés merénylet - és a rendező derekasan rászolgált a hangos tiltakozásra, amely a hamburgi Thalia Theaterben egy és háromnegyed óra után keveredett a dörgő tapsba. A fiatal és rendkívül tehetséges Michael Thalheimer olyan radikálisan fosztotta meg Molnár Ferenc vurstliklasszikusát, a Liliomot a szirupos salaktól, hogy az egész szépséges "Ujjé, a ligetben..."-boldogságból és strici-szolgáló szentimentalizmusból semmi sem maradt. Az eredmény nem romantikus, hanem drasztikus, nem könnyek vannak, hanem sperma, nem miliő, hanem csupasz falak, nem vásáribódé-varázs, hanem piktogrammok. A csoda mégis megtörténik: Molnár Lilioma túléli a merényletet - és olyan élettelien hat, mintha Büchner vagy Ödön von Horváth darabja volna. E kicsontozott, szereplőktől és szövegtől jócskán megszabadított változatban a mélabús románcból - amely egy kötekedő, ám a jaj-de-durva daróc alatt jaj-de-lágyszívű hintáslegényről szól ("a nő szerelme megtisztítja a férfi szerelmét"...) - két szótlan ember cudarul rideg tragédiája lesz; két olyan emberfiáé, akik számára se földön, se égen nincs segítség. A szótlanság egzisztenciális: minden szólni-akarás elnémuláshoz vezet, vagy a szavakat érthetetlen ordítássá torzítja. Csak a testek árulják még el, mi van odabent - és így Thalheimernél úgy viseli minden figura a saját tartását vagy pózát, mint egy groteszk anyajegyet. Kiváló az együttes, nagyszerű a két főszereplő: a címszerepben Peter Kurth esetlen férfitest, loboncos hajjal és lapátkezekkel, az ő teherbe esett Julijaként Fritzi Haberlandt piros szoknyácskába bújtatott, aszott nyomor, szánalmasan csavarodó-tekerődző ujjakkal. Lelki rokonok a nyárspolgárok, kizsákmányolók és csirkefogók világában - a rendezés egyetlen néma mozdulattal, a karok csípőből történő, suta lóbálásával beszél el egy szörnyű-szép szerelmi történetet. Molnár Lilioma itt valóban újrateremtődött...

Gerhard Jörder (2000. december 14.)