Az összehangolódás, egy hullámhosszra rendeződés egy másik önálló létezővel a fizikai test, mint energiát közvetítő segédeszköz és a mozgás segítségével, az egyik legintenzívebb módja az ős-egész élmény átélésének.

A folyamat kétlépcsős.
Ha megszabadulunk a tapasztalati tudásunk korlátaitól, és meglátjuk, hogy a másik is ugyanabból a masszából szakadt ide, mint amivel én is egy voltam (vagyok), tehát az ő teste lehetne akár az enyém is, akkor a tökéletes és feltétel nélküli kölcsönös elfogadással eszközévé válhatunk egy dimenzióugrásnak, amikor az egy az eggyel nem kettőt, hanem valami teljesebb egyet alkot.

Ez, az egyéni motivációktól függően, a másik „ismerete” nélkül, bárkivel megvalósulhat, mivel nem tudatosodik a másik léte, csupán, mint valami hologram, a saját kivetülésünk van jelen. Azonban ez az állapot csak addig a pontig tartható, amíg az egyén - akinek lehetősége van, hogy eszébe jusson és képessége van, hogy ez alapján megnyilvánuljon - egyedül nem marad a színpadon.

A második lépcső, amikor a két ember végignézi, ahogy a másik szólót táncol, és a megismerés izgalmas játékát követően, már a másik és önmaga létének tudatában újra összehangolódnak, mert össze akarnak hangolódni, egy minőségében újabb, az egyén e világban realizálódott szerepének elfogadásával terhelt kontaktust jelent.

A két csodás testű fekete férfi Cie Bud Blumenthal táncelőadásának spirituális töltéséből ennyi jutott el a Bárka színház nézőterének 4. soráig.

Duót táncolni nem könnyű.
De jó.