„Ez a rendezés merénylet.” - szól a BÖF programfüzetében. Ezzel én semmi pénzért nem szállnék vitába, esetleg csak a mondatot értelmezném kissé másképp.

Tegnap este a Vígszínház adott otthont a Németországban már botrányt kavart és elhíresült Molnár: Liliom előadásnak. A rendező Michael Thalheimer egy merőben meglepő olvasatban tárja fel a szentimentalista tragédiát, kissé naturálisan, helyenként obszcénül, de végeredményben mégiscsak rendkívül unalmasan, szellemtelenül és mindenféle értékközvetítés, urambocsá’,a művészi igényű kreativitás leghalványabb jele nélkül. Humortalan, a magyar kortárs színház gyakorlatával egy lapon nem emlegethető rendezést még a színpad közepi maszturbáció-imitáció, vagy a nevetségesség határait jócskán túllépő, legalább tízperces haláljelenet vérfröccsenései sem tudták érdekesebbé tenni. A konvencionalizmus áthágása, ha ez nem igényes módón történik, értelmetlennek és szánalmasnak tűnhet.

Nem prüdériára alapozom a véleményt; igenis szükség van társadalmunknak a szexualitás nyílt, képmutatásoktól mentes megszólaltatására, csak nem mindegy, hogy milyen szinten, mennyi igénnyel történik mindez. Sajnos párhuzamot lehet vonni az előadás csupasz és jellegtelen erotikája és némely, a napjainkban új löketet kapott ondószagú, egy bizonyos épület által megjelentetett, „szexfeltáró”, művészinek csak a szó jelentésének totális negligálásával nevezhető kiadványa között. Csak ismételni tudom önmagam: a polgárpukkasztás jó, de csak a kifigurázott értékrendszernél többet prezentáló módón ér többet egy lyukas garasnál.
Tisztelem bárki munkáját, aki tehetségét és tudásának legjavát belefekteti abba, amit létrehoz, de most ez nehezen fog menni. Több is lehetett volna.
Kövezettek meg! Nem tetszett.